Nemcsak régimódi, hanem igazán régi is, mert a 60-as évek elején játszódik. Egy 20 ezres alföldi városban születtem, de rövidesen Pestre költöztünk, így kisgyermekként szívesen jártam vissza a nagyszülőkhöz. Történt egyszer, hogy a helyi cipész ktsz-be, ahol Nagypapám is dolgozott, egy másik városból érkezett oktató. Abban az időben még az ilyen méretű városokban sem volt szálloda, így az oktató nagyszüleimnél aludt a tiszta szobában. Vacsorára is meghívták, ahol észrevette, hogy én, a 4-5 éves kislány egy csomó képeslappal játszom. Nagyszüleim semmit nem dobtak ki, így az összes postai képeslapot megtartották, ki tudja mikortól. Mivel pénzt nem fogadtak el a vendégtől a szállásért és ellátásért, ő azt találta ki, hogy fest egy olajfestményt, mivel hobbifestő volt. Ehhez engem kért meg, hogy válasszak ki két képeslapot, egyet nekem, másikat a nagyszüleimnek fogja megfesteni. Az első kép kiválasztása könnyen ment, mert egy alpesi tájkép volt, ami nekem nagyon tetszett, s ez lett belőle. Az ott a rét közepén én vagyok, bár úgy emlékszem, az eredetin nem volt emberalak.
A másik kiválasztása már nehezebben ment, mert én, a kicsi lány, mindenféle szép rózsát és bokrétát szerettem volna, amit a festő végül felülbírált és egy fekete-fehér fotót választott, ahol egy vitorláson egy nő és egy férfi nézett egymásra a lemenő nap sugarainál. Abból meg ez lett: a fotó nyilvánvalóan csak inspiráció volt.
A képek elkészültek, nagyszüleimhez kerültek, hiszen én még kicsi voltam, azt mondták, ők őrzik, míg lesz saját lakásom. A képek először méltó helyen, a tiszta szoba falán voltak, de aztán átkerültek a nyári konyhába, majd onnan is száműzte őket Nagymamám a nyitott gangra, ahol bizony a szél néha a földre lökte. Akkor Nagymama hozta a vizes mosogatórongyot, letörölgette és visszatette. Hiába, szegénykém nem volt nagy műértő.
Aztán a 80-as évek elejére lett saját lakásom és a legközelebbi látogatáskor nagyszüleimtől megkaptam mindkét képet, mondván, nekik nem kell. A durva bánásmód következtében két nagy problémával is szembe találtam magam, mint újdonsült műkincstulajdonos. A két csodálatos képkeret teljesen összetöredezett. A 80-as években azonban a képkeretezés nem is volt olyan egyszerű dolog. Amikor nagy nehezen sikerült egy képkeretezőt találni, ő a méretei miatt nem vállalta. Már teljesen kétségbe estem, hogy mi lesz velük, amikor Apukám egyik ismerőse segítségével sikerült bekereteztetni. Ma is azok a keretek vannak rajtuk.
A másik probléma a sűrű mosogatórongyos kezelés következtében rárakódott zsíros piszokréteg volt. Végül az akkori munkahelyemen volt egy miniszterhelyettes, aki szintén hobbifestő volt, tőle kértem tanácsot. Mivel ez egy vászonra festett olajfestmény volt, azt mondta, nedves, szappanos szivaccsal óvatosan dörzsöljem le, nem lesz semmi baja. Így is lett, azóta a két festmény mindenkori lakásom dísze.
A festő és nagyszüleim halálukig rendszeres kapcsolatban álltak (it was the beginning of a beautiful friendship).
Most, hogy visszaemlékszem, abban az időben a képeslapok sem így néztek ki, mint mostanában. Inkább olyanok voltak, mintha rajzolták volna őket. Valószínűleg így is volt. Azokból a képeslapokból mindössze ez a két darab maradt, ki tudja, mi lett a többivel? Szerintem haláluk után a háztartásuk felszámolásakor kidobásra kerültek. Kár.
Akinek van kedve, írja meg, a két képeslap vajon melyik évből származik.
Jó, hogy őrzöd őket, emlékek miatt is. Szerintem a második múlt század harmincas évek, az első már az új éra szülőtte lehet. Nekem van most képkeret gondom, tegnap már összeraktam, hogy megyünk a keretezőhöz, aztán az anyagiak miatt halasztjuk. Van két örökölt olajfestményem, de vastag, legalább 20 cm-es aranyozott, de sima fakerettel. Gondolom ezekkel nagyították. Vagy egyszerűen ez volt a módi akkor. Csak most nem tudom beilleszteni a házba, hátha a szakember rábeszél vagy le. A régi keretezőm nem mester volt, művésze szakmájának. Nyugdíjba ment. Sajnálom, kíváncsi vagyok, hogy az akit ajánlott "hogy szerepel" majd.
VálaszTörlésNekem is van egy kortárs festményem, de én egyszerű vékony keretet tetettem rá, keskeny arany csíkkal. Ez diszkréten kiemeli a képet. Különben a keretezés (is) brutálisan drága, (karácsonyra új csapot kapott a fürdőkád, a konvektor meg fúvókatisztítást). Pár éve egy szakmámhoz kapcsolódó majdnemhogy plakátot kereteztettem be a legolcsóbb megoldással, csak a védelem volt a cél, 8.500 volt.
TörlésÉn az ötvenes-hatvanas évekre tippelek. Mintha gyerekkoromban már láttam volna ezeket! Azonban mint tudjuk, ebben a korban már minden régi eseményre emlékszünk, de a tegnapelötti dolgok kimennek a fejünkből! Nekem is van két régi selyemképem, amit hordozok mindenhová magammal. Idén kellett levenni a falról, mert a lányom már gyerekkorában is félt tőlük, és látni sem akarja. Pedig csak régies utcarészlet női alakkal, és egy vitorlás egy öbölben a téma! Ezek a nebáncsvirág lelkű fiatalok!
VálaszTörlésNos sajna nemcsak a tegnapelőttiek.... Egyébként a télin 1966-os, a gyerekesen pedig 1952-es a bélyeg. Nekem is van egy nagyitól örökölt kerek képecském, amit hurcolászok. Kis hímzett kép, állítólag Rákóczi.... sosem ismertem volna fel.
TörlésÍgy már könnyű, hogy megírtad a megfejtést. A második képet én is a harmincas évekre tenném, a nagynéném, szül: 1929- ben szintén hobbi festő volt- másolt hasonlókat, az eredeti lap is meg van, háború előtti.
VálaszTörlésÉrdekes, hogy a harmincas évekre tettétek mindketten, pedig ötvenes évek eleje. Talán nem gondolnánk, hogy az ötvenes években ilyesmik készülhettek. Kicsit szecessziós jellege van, de mégis.
Törlés