Életünk lomjai

Anyukám végre eldöntötte, hol szeretné leélni élete hátralévő részét. Ez azonban azt jelenti, hogy költöznie kell. 1992 óta él ebben a házban, ahová Édesapám halála után költözött, akkor még a testvéremmel, mára már ő nem ott él. Annak idején egy hatalmas házból jöttek ide, azt hiszem, egy hétig lomtalanítottam, szinte mindent kidobáltam, tettek is emiatt évekig hányást a szememre. Mivel épp lomtalanítás lesz, így testvéremmel megragadtuk az alkalmat és amit lehetett, kipakoltunk. Én személy szerint sokkal több mindent kidobtam volna, de kisebbségben voltam a szavazásnál. Na meg már mindenki unta a dolgot.

Először szétválogattuk a cuccot anyagminőség szerint: fa, fém, bútorok, műanyag, stb. Mivel a családban volt lakatos, esztergályos, autószerelő, így ezen szakmákhoz kapcsolódóan jó sok minden összegyűlt, jó lesz majd valamire felkiáltással. Egy csavarboltban nincs annyi különféle csavar, mint nálunk, a használt autóalkatrészekről nem is beszélve. De Anyukám is nagy gyűjtögető konyhai kacatok terén. Amikor nagyjából szétpakoltunk, elszörnyedtünk, mennyi minden gyűlt össze és melyikkel mit csinálunk, mert sajnos lomtalanításba nem minden dobható ki.

Sajgó testrészekkel rogytunk le egy székre a romok felett azon tanakodva, vajon melyik kupacot kivel vitessük el. Ekkor azonban ránk mosolygott a szerencse egy hulladékfelvásárló személyében. Gyors megállapodás, nem kérünk érte pénzt, de mindent eltakarít. Nagy boldogan belement, csak akkor remegett meg a térde, amikor meglátta, hogy mit jelent a minden. Többek között egy 45 cm széles, 200 kg-os kazán kicipelése a kazánházból két lépcsőn és egy 50 cm-es ajtón. Hatalmas küzdelem után azonban mégis sikerült megoldani, mindannyian fellélegeztünk, a többi ehhez képest gyerekjáték volt. Ők cipekedtek, mi pedig egy sámlin ülve irányítottuk őket, hol vannak még újabb ládák tele vassal. Éjjel így is alig tudtam aludni, mert fájt a vállam és a derekam.

Ez volt a neheze, az aprajával másnap már könnyen elbántunk. A 90-es években testvéremnek volt egy Wartburgja. Most találtunk hozzá egy csomó alkatrészt. Épp kárpálódtam, hogy ezeket miért nem dobtuk ki tegnap, most mi a fene lesz vele. De tesóm lazán megszólalt, az a Wartburg bizony még ma is fut, sőt a közelükben lakik, majd megkérdezi a tulajt, nem kell-e neki. Hát így megy a körforgás.

Úgy tekintek a költözésre és a selejtezésre, mint egy folyamat részére, amikor a változás valami jobbat hoz. A saját háztartásomban kevés lom van, mert állandóan selejtezek, meg a költözések is megkövetelik ezt. Kevés tárgyhoz ragaszkodom, nem gyűjtögetek, ami nem kell már vagy nincs értelme, mint például a 30 évvel ezelőtti nyaralások százezer fotójának, azok mennek. Anyukám azonban nem így van vele. Neki minden egyes kidobott darab érték, nemcsak pénzben, hanem úgy érzi, benne van az egész élete, de legalábbis az elmúlt 25 év munkája. Egyszer majdnem el is sírta magát. Talán nem esett neki jól, hogy a fél életét kidobjuk, de sajnos van az a helyzet, amikor nincs más megoldás. Csak remélni tudom, hogy idővel megnyugszik és nem szakad meg a szíve, mert most ezt érzi. Hááát.... azért erős kétségeim vannak.