Tetőznek a gondok

Hát igen, ami belül volt, az várható, látható és javítható volt. A tető sem tünt problémásnak, amíg csak futtában néztük meg. Na de amikor feltettem az okulát, a távolban láttam közeledni elszegényedésem napját, melyet a tető fog okozni. A tartógerendák hiányosak és repedezettek voltak, a lécezés szintén hagyott kívánnivalót maga után és persze a problémát tetézte, hogy a két házat egybe építették, omladozó tűzfal, az alsó épület teteje pedig a hullámzó Balatonra hajazott. Az alsó épület, mivel korántsem olyan gondossággal készült, mint a főház, a továbbiakban is jó sok gondot okozott. Kényelmi megfontolások miatt a nyári konyha elé építettek egy szörnyű fakalyibát, ott tartották a kukát meg a szerszámokat.

A házon ún. betoncserép volt, amelyet valamikor a faluban készítettek, de mivel az üzem már régen bezárt, pótlására semmi esély sem volt. Csatorna itt-ott volt, az is többnyire rozsdás. Érdekes, hogy a parasztházak jó részén nincs ereszcsatorna. Azt viszont ki kell emelnem, hogy minden vízelvezetés szabályos és gondos volt, tehát a tetőről lejövő esővíz ki volt vezetve az utcai árokba és a kút előtt is beton lefolyó volt, szintén az árokba kötve (rendeletileg tilos a tetőről lejövő vizet az épületek közé vagy a csatornába ereszteni). A ház előtt nincsen járda, hanem árok, az azt áthidaló gyaloghíd is úgy van kiképezve, hogy az esővizet az árokba vezesse.

Az alsó épület még ramatyabb állapotban volt. Ez az épület érdekes módon fekete termésköveken áll, amit gondosan bevakoltak. Majd később kerül ki, mi is van a vakolat alatt.

Ez a többihez képest már csak apró szépséghiba:

Nehéz döntést kellett hozni: kijavítani a tetőt, amennyire lehet, aztán egy életen át toldozni-foldozni vagy nagy lélegzetet venni és új tető egy életre, mind a két házra. Hát ez utóbbit választottam.

Nagy szerencsém, hogy egy építészmérnök ismerősöm, aki főleg műemlék-épületek felújítását felügyelte, segített és tanácsokat adott, megnézte és ellenőrízte az árajánlatot, de sajna a tető akkoris 2,7 millióba fájt. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem - és az építész ezzel egyetértett - nem cserép kerül a házra, hanem bitumenes zsindely. Úgynevezett rusztikus vöröset választottam, ami úgy nézett ki, mintha nagyon régi lenne.

Tehát elkezdődött a ház megvédése a vizektől, a talaj- és esővíztől. Elsőként a ház hátulját ásták ki kb. 70 cm szélességben, egészen az alap alá. Ez persze főleg csákányozást és lapátolást jelentett 12 méter hosszan. Ebbe az árokba került az ún. dréncső, ami egy kb. 20 cm átmérőjű, "fölül" kilyuggatott cső, ez hivatott elvezetni a ház falától az odafolyó csapadékvizet. Maga a cső zúzalékkőbe (olyan, mint a sinek között van) került, a ház falához kátránypapírt és fóliát fektettek, 2 függőleges kivezetést is belehelyeztek, hogy a csövet lehessen tisztítani, majd az egészet befedték a zúzalékkővel. Így a ház fala már nem érintkezett a talajjal, mely oldalra, tehát a falra is vezetné a vizet, hanem az a köveken lefolyva a csőbe kerül és kifolyik. Az persze majd a jövő zenéje, hogy a szárazabb házfal hogyan fog viselkedni. Most így néz ki: már persze ha rájöttem volna, hogyan kell a képet elforgatni, de még nem.

Mielőtt a dréncsövet lefektették volna, természetesen gondosan bevakolták a ház hátulját, hogy ne a zúzalékra hulljon a sok szemét és az lefolyjon a csőre. Mivel a ház hátulja nem volt jó állapotban, helyesebben egy szem vakolat sem volt már rajta, csak a puszta vályogtégla, ezért fel kellett hálózni. Sajnos arról nem készült kép, de valahogy úgy nézett ki, hogy 100-as szögeket vertek be kb. 10x10 cm-es kockákat alkotva, aztán vékony dróttal mintegy behálózták. Rabszolgamunka. Így tapad meg rendesen a vályogon a vakolat és így lesz tartós. Mivel a háznak nincs alapja, így díszköveket tettek rá lábazatként.

Aztán elkezdődött - volna - a tető cseréje. Már 2007 szeptemberét írtuk. A fővállalkozó asztalos mester előtte 1 héttel levágta az egyik ujját. (Megjegyzem, a balesetek végigkísértették az egész felújítást.) Szóval a tetőfelújítás majdnem egy év késedelmet szenvedett, csak a következő év júniusában kezdődött (alig merem bevallani, hogy csak az idén fejeződött be teljesen). A tetőcsere viszonylag gyorsan ment, csak az utána következő apróbb munkákkal volt baj. A  legnagyobb kihívást az okozta, hogy a ház egyik sarka megsüllyedt és a főépületen 16 cm-es, az alsón pedig 26 cm-es szintkülönbséget kellett korrigálni, hogy vízszintes legyen a szerkezet. Úgy határoztunk, hogy a főépület tűzfalát nem építjük vissza, hanem dupla lambériából, közte szigeteléssel készül el. Ilyet kapott a hátsó épület is. Az egyik kéményt újraépíttettem, hogy kályhát is tudjak használni.

Dilemmát jelentett még a szinválasztás is, hisz az eredeti nógrádi parasztház hófehérre meszelt, sötétbarna ajtókkal, ablakokkal és oszlopokkal. Mivel azonban nem korhűen akartam felújítani, csak stílszerűen, jelezve, hogy a ház immár új életet kezdett, ezért a cseresznyére pácolt nyílászárók és oszlopok mellett döntöttem. Nekem tetszik. A fehér falakat sem fogom megtartani, majd később eldöntöm, milyen szinű legyen. Ilyen volt eredetileg:

És ilyen lett a tetőcsere után:

A tető természetesen megkapott minden extrát, a szellőzőket, 10 cm-es szigetelést fóliázva és mindenhol ereszcsatornát. A hátsó házikó és ugyanolyan elbánásban részesült.

Az alsó képen látható az a sárga csődarab, az a dréncső, az előtte lévő kupac pedig a lerombolt fakalyiba betonalapja. Oda aztán mindent beleöntöttek, ami a háztartásban felesleges volt, láncok, rozsdás szögek, stb. Átkozódtak is a munkások, mire mindet feltörték.

Azt nem is kell mondanom, hogy az a június-július olyan csapadékos volt, mint még soha. Minden nap abba kellett hagyni a tetőépítést és hiába takargatták, jó sokszor beázott.

A sitthalomról jut eszembe, a régen épült házaknak nemcsak a régisége a probléma, hanem az is, hogy akkoriban még nem volt szervezett szemétszállítás. A kisház mögötti domb alól egy komplett tetőzetet ástam ki, persze összetörve. Na meg ki is téglázták, hogy ne a sárban kelljen a kerti pottyantósra kimenni. A téglákat persze a fagy szétmállasztotta, még ma is szedem a maradékát a kertből, ahová az esővíz lemosta. A kerítés tövében végig pedig egy évszázad üveg-porcelán és vizeskanna-maradványai voltak elásva. (A szomszédom nem ilyen rendes, az ő felszántott kertje úgy néz ki, mint egy sittelep, tele van tenyérnyi üvegdarabokkal, féltéglákkal, tetőcserép-darabokkal. Nem is nyúl kézzel a veteményesbe.) A nagyobb darabokat, mint pl. fémhordó, kiszuperált kertkapu, fólia, dróttekercsek, felhasználták a telekszél alátámasztásához, hogy ne mossa el olyan könnyen a víz.

Most látom, hogy rengeteg negatívumot írtam le a kis putrimról, külső szemlélőnek talán úgy tünik, egy romhalmazt vettem, pedig nem, ez egy jó állapotban lévő, karbantartott épület volt, csakhát az idő vasfoga nem kímélte és ennyi év után már megérdemelt egy komolyabb ráncfelvarrást.