Kések bűvöletében

Pár évvel ezelőtt be kellett mennem az akkor még Fiumei úti Nyugdíjigazgatósághoz és a kapuban nagyon szigorú biztonsági ellenőrzés volt. Az őr nézegette a monitort a táskám előtt, aztán megkérdezte, hogy van-e nálam kés. Először megdöbbentem, aztán eszembe jutott, hogy persze, van nálam egy pici svájci bicska, amin van olló, körömreszelő és valamiért narancshámozó, na meg persze két kés is. Szóval le kellett adnom. Némi elégedettséggel nyugtáztam, hogy nemcsak én vagyok csodabogár, mert a szomszéd kapunál egy fejkendős nénike szatyrából egy méretes konyhakés került elő. Szóval úrinőnél mindig legyen kés, ezt a szabályt azóta is szigorúan betartom.

Egyébként a kések a családban mindig nagy figyelmet kaptak, néha családi perpatvar tárgyát is képezték. Édesapám késes-ollós cégnél dolgozott, s mivel a 60-70-es években még nem volt ilyen széles választék az üzletekben, a késeket a cégnél csinálta meg, a főnök engedélyével természetesen (az első tv-nk antennája is így készült). Nagyapám télen disznóvágásokon való böllérkedéssel foglalkozott, de abban az időben természetesen otthon is tartottunk és vágtunk disznót, mert ugye a húsellátás sem volt éppen kielégítő. S ha már disznóvágás, akkor kell oda mindenféle formájú kés, külön a szúráshoz, a kaparáshoz, a felvágáshoz, csontozáshoz és még ki tudja mihez. Külön késünk volt a kenyérvágáshoz, mert a húsos késekkel tilos volt a kenyérre menni. Nem akarom mondani, hogy kb. egy machete mérete volt, mert akkoriban még 3 kilós cipót sütött a pék, amit nem lehetett akármivel szeletelni. Voltak kisebb kések is a zöldségpucoláshoz, meg persze az étkezéshez. Szinte mindenkinek megvolt a saját kis kése, így aztán minden terítésnél lehetett morgolódni, ha  más kés került a terítékünkhöz. Aztán volt néhány különlegesebb darab, bicska, agancsnyelű és társai.

Apukám egyetértett Matulával, hogy nem lehet valami életlen kusztorával nyiszatolni, így időnként levonult a pincébe a késekkel és megélezte őket, eleinte kézi hajtású köszörűkövön, később egy kis kompresszorral motorizálta a műveletet. Aztán körbejárt a házban és mint egy rendes vásári kikiáltó, közhírré tette, hogy kést élezett, mindenki vigyázzon az ujjaira. Másnap aztán szinte mindig arra jött haza a munkából, hogy nagyanyám egyik ujja be van kötve.

A 70-es években, amikor nekem is lett külön háztartásom, akkor kaptam egy saját, többcélú kést. Amikor átnéztem a velem költöző darabokat,  panaszt tettem, hogy az ollóm nem fog rendesen. Apukám ezt személyes sértésnek vette, az nem lehet, hogy az általuk gyártott olló így viselkedjen, fogta a corpus delictit és munkatársai orra alá dörgölte hanyag munkájukat. Na ők sem hagyták magukat, jól megnézték a bűnjelet és megállapították, hogy nem ott készült. Apukám hazatérve nyomozást rendelt el, hogyan eshetett meg az a szégyen, hogy idegen olló került a háztartásunkba. Az eredményre nem emlékszem, de persze a migráns ollót is megigazították a kollégák és megélezték. Ez kb. 1977-ben volt. S hogy mennyire jól sikerült, mutatja, hogy az olló a mai napig is szépen zár és vág, s szolgál a kertben a kötözőzsinórok vagdosásánál. Sőt még azt is túlélte, hogy egyszer hónapokra a kertben ragadt, mert nem elég csillogó és nem vettem észre.

Ez itt a késgyűjteményem egy része, persze nem mind Apuka-féle, csak jobbról az első négy. Az elsőt kaptam személyre szólóan. Az agancsnyelű csak úgy készült, mert szép, a bicskát Anyukám kapta ajándékba a hetvenes években, a negyedikből pedig kettő van, az egyik otthon, a másik a nyaralóban, ezt használom leggyakrabban az ételek előkészítésekor zöldséghez, húshoz. Ezek is külön nekem készültek a 80-as évek elején, amikor új lakásba költöztem. A kések érdekessége, hogy egyik sem rozsdamentes, így használat után azonnal el kell mosni és törölni. Itt-ott látszik, hogy ez nem mindig történt meg.

A vadászkés nem régi szerzemény, ajándékba kaptam, a két svájci bicska céges ajándék volt két különböző cégtől, s mivel mindkettő svájci cég, hát ugyan mit ajándékozhattak volna? De ezek is a 90-es évek elején kerültek hozzám. Persze vannak modern késeim is, chef kés, recés kenyérvágó kés, kerámia pengéjű kés, stb. de azok valahogy személytelenek, nem nőttek annyira a szívemhez, mint ezek a régi darabok. Egyébként is különös vonzódás köt a késeken kívül az evőeszközökhöz is, talán azért, mert egykor az egyetlen magyarországi evőeszközgyárnál dolgoztam, szintén a 90-es években. S az a gyár abból a cégből vált ki, ahol korábban az Apukám dolgozott. Hát valahogy így érnek körbe a dolgok. Kár, hogy mindegyik már csak múlt idő, a cég is, a gyár is és Apukám is.