BUÉK 2018

Csillognak az ünnepi fények, lelassul a rohanó élet,

Melegszik a családi fészek, kívánok Néktek sok szépet,

sikeres, boldog új évet.

Mit tojt a Jézuska?

Előnyomott hímzésmintát: egy futót és négy stelázsicsíkot, valamint záplatyit, jelentsen bármit is ez a szó. A szekrényben már úgyis van vagy 15 futó, eggyel több vagy kevesebb nem számít. Viszont stelázsim még nincs. Hát nem baj, majd gombhoz a kabátot. Nos ami pedig a záplatyit illeti, hát majd megoldom valahogy.

Ezek meg csak úgy velem jöttek. Ilyenkor szoktam megvenni, amikor kiárusítják a készletet. Nem lehet elég korán felkészülni a putriszezonra.

A készletek is rohamosan fogyatkoznak.

Még jó, hogy a putriban hagytam vésztartalékot, különben szégyenszemre valami silány bolti paradicsomon kellene tengődnöm.

Boldog Karácsonyt

kívánok minden kedves blogolvasómnak. Ez az én karácsonyi dekorációm: az a macikeksz kissé kilóg a képből, na majd mindjárt bekebelezem.

Az én régimódi történetem

Nemcsak régimódi, hanem igazán régi is, mert a 60-as évek elején játszódik. Egy 20 ezres alföldi városban születtem, de rövidesen Pestre költöztünk, így kisgyermekként szívesen jártam vissza a nagyszülőkhöz. Történt egyszer, hogy a helyi cipész ktsz-be, ahol Nagypapám is dolgozott, egy másik városból érkezett oktató. Abban az időben még az ilyen méretű városokban sem volt szálloda, így az oktató nagyszüleimnél aludt a tiszta szobában. Vacsorára is meghívták, ahol észrevette, hogy én, a 4-5 éves kislány egy csomó képeslappal játszom. Nagyszüleim semmit nem dobtak ki, így az összes postai képeslapot megtartották, ki tudja mikortól. Mivel pénzt nem fogadtak el a vendégtől a szállásért és ellátásért, ő azt találta ki, hogy fest egy olajfestményt, mivel hobbifestő volt. Ehhez engem kért meg, hogy válasszak ki két képeslapot, egyet nekem, másikat a nagyszüleimnek fogja megfesteni. Az első kép kiválasztása könnyen ment, mert egy alpesi tájkép volt, ami nekem nagyon tetszett, s ez lett belőle. Az ott a rét közepén én vagyok, bár úgy emlékszem, az eredetin nem volt emberalak.

A másik kiválasztása már nehezebben ment, mert én, a kicsi lány, mindenféle szép rózsát és bokrétát szerettem volna, amit a festő végül felülbírált és egy fekete-fehér fotót választott, ahol egy vitorláson egy nő és egy férfi nézett egymásra a lemenő nap sugarainál. Abból meg ez lett: a fotó nyilvánvalóan csak inspiráció volt.

A képek elkészültek, nagyszüleimhez kerültek, hiszen én még kicsi voltam, azt mondták, ők őrzik, míg lesz saját lakásom. A képek először méltó helyen, a tiszta szoba falán voltak, de aztán átkerültek a nyári konyhába, majd onnan is száműzte őket Nagymamám a nyitott gangra, ahol bizony a szél néha a földre lökte. Akkor Nagymama hozta a vizes mosogatórongyot, letörölgette és visszatette. Hiába, szegénykém nem volt nagy műértő.

Aztán a 80-as évek elejére lett saját lakásom és a legközelebbi látogatáskor nagyszüleimtől megkaptam mindkét képet, mondván, nekik nem kell. A durva bánásmód következtében két nagy problémával is szembe találtam magam, mint újdonsült műkincstulajdonos. A két csodálatos képkeret teljesen összetöredezett. A 80-as években azonban a képkeretezés nem is volt olyan egyszerű dolog. Amikor nagy nehezen sikerült egy képkeretezőt találni, ő a méretei miatt nem vállalta. Már teljesen kétségbe estem, hogy mi lesz velük, amikor Apukám egyik ismerőse segítségével sikerült bekereteztetni. Ma is azok a keretek vannak rajtuk.

A másik probléma a sűrű mosogatórongyos kezelés következtében rárakódott zsíros piszokréteg volt. Végül az akkori munkahelyemen volt egy miniszterhelyettes, aki szintén hobbifestő volt, tőle kértem tanácsot. Mivel ez egy vászonra festett olajfestmény volt, azt mondta, nedves, szappanos szivaccsal óvatosan dörzsöljem le, nem lesz semmi baja. Így is lett, azóta a két festmény mindenkori lakásom dísze.

A festő és nagyszüleim halálukig rendszeres kapcsolatban álltak (it was the beginning of a beautiful friendship).

Most, hogy visszaemlékszem, abban az időben a képeslapok sem így néztek ki, mint mostanában. Inkább olyanok voltak, mintha rajzolták volna őket. Valószínűleg így is volt. Azokból a képeslapokból mindössze ez a két darab maradt, ki tudja, mi lett a többivel? Szerintem haláluk után a háztartásuk felszámolásakor kidobásra kerültek. Kár.

Akinek van kedve, írja meg, a két képeslap vajon melyik évből származik.

Az ajándékozás kínja

Így karácsony, de más jeles ünnep, mint születés- és névnap idején is fő a fejem, mit ajándékozzak egy olyan közeli hozzátartozómnak, aki nagyon jó anyagi körülmények között él(hetne, de puritán), elmúlt 80 és nem igazán érdeklik a kütyük, kristálytálak, poharak, tájképek, faliórák és köcsögök. Már kapott metszőollót, rozsdamentes vödröt, jégeralsót, kesztyűt, meleg sapit, dzsekit, hótaposót, ezeknek örült is, használja őket. De mi legyen, ha az ilyen jellegű ötletekből kifogytunk?

Mivel még maga is termel zöldséget és gyümölcsöt saját célra, semmit nem becsül jobban, mint a házi készítésű ételt-italt. Történjen bármi, ahhoz ragaszkodik, hogy minden napra legyen valamilyen házi süti, anélkül nem lenne teljes a nap. Így kézenfekvő, hogy sütök neki valamilyen finomságot és kap a házi ribizliszörpből is, mert azt is szívesen fogyasztja. Na de mégis kéne valami tartósabb. És ekkor beugrott: mivel délután is szívesen lefekszik és abban a szerencsés helyzetben van, hogy jó alvó, így az ágynemű is jobban "fogy". Így aztán Anyukámmal felnyitogattuk számtalan ágyneműtartónkat és erre bukkantunk:

Ezek bizony régi pehelypárnák, évtizedek óta nem voltak használatban, jó sok nyál csorgott már rájuk. Szóval úgy döntöttünk, hogy újrahasznosítjuk. Még szerencse, hogy itt néhány házzal arrébb van egy tolltisztító, így majd elszállítmányozom oda, kitisztítják, kap új angint és már kész is a hasznos ajándék.

A család többi tagjával úgy oldjuk meg az ajándékozást, hogy mindenki megmondja, leírja, mit szeretne és kész. (Leírni azért kell - emailen - mert ott lehet képet is mellékelni, ha netán nem lenne világos, miről van szó.) Na nem mintha ez egyszerű lenne, hetekig nyögnek, hogy nem jut semmi az eszükbe, nekik nem kell semmi, stb. úgyhogy sárkánykodni kell, nehogy elsumákolják svindler listáját. Azért a végén mindenki szokott kapni ajándékot.

Lakásom is kapott karácsonyi ajándékot, bár listát nem küldött. Kitisztíttattam a két szőnyeget, mert idestova 10 éve használom és házilag már nem tudtam minden foltot eltávolítani. Ezt csak azért írom le, hogy a szokásos méltatlankodás is meglegyen. A két szőnyeg (170x230 és 170x110) tisztításáért, ráadásul én cipeltem el és haza, 11.000 Ft-ot fizettem. Piszok drága, vagy drága piszok?

Jó napom van

Persze ez is a hülyevénasszony-szindrómával kezdődött. Alapjában véve takarékos ember vagyok, nyilván ezért van két háztartásom, ha majd egyszer összeköltöztetem őket, lesz kacat elég. Szóval történt, hogy a putriban lévő turmixgép elhalálozott, barátnőmtől kaptam, aki egyszer sem használta, lehet, hogy évekig állt nála. Azért pár évig működött, nem gyakran, de használtam. Lassan mindene tönkrement, elrepedezett a tartály, szikrázott a kapcsoló, hangoskodott, majd végleg elhallgatott. Az ilyesmit javítani nem érdemes, de turmixgép kell és nem akartam a robotgépre egy újabb feltétet venni, mert akkor azt is cipelhetem ide-oda. Takarékos háziasszonyként elkezdtem használt gépeket nézegetni, már máskor is fogtam ki alig használt cuccokat, szóval érdemes. Már-már ki is választottam egy bolti, csomagolási hibás, garanciális terméket, amikor megakadt a szemem ezen:

A színét látva gyanús lett, gugliztam egyet, 2011-ben forgalmazták utoljára, de hát nemcsak turmixgép, hanem daráló is, ami szintén kell időnként és az ősrégi kis kávédarálóm nem mindig alkalmas a feladatra. Szóval meghánytam-vetettem magammal, aztán megvettem 2.500 Ft-ért, mondván, a bolondnak is megéri, hát még nekem. A képen is látható, hogy a daráló gombja kissé csálén áll. Hát el van törve. Így is lehet használni, mert működik és a turmixfej tetőjét is rá lehet tenni, mert csereszabatos. De mivel ez egy Hauser és a közelben van ilyen szerviz, próba-szerencse alapon elvittem.

A szervizbe lépve egy férfi éppen kijött volna, de udvariasan beengedett, majd amikor meglátta, mi van a kezemben, visszalépett, hogy megcsodálja (megkérdezze, melyik múzeumból loptam). A munkafelvevő is széket húzott maga alá és félve kérdezte, mi a baja. (Ezek után szégyelltem volna bevallani, hogy vettem, így azt mondtam, örököltem.) A hiba ecsetelésekor derült ki, hogy a turmix feje sem tökéletes, mert bár az nem törött, de a nyomógombnak eredetileg nem kellene külön életet élnie. Eközben a munkafelvevő előásott egy vásott katalógust, amiből kiderült, hogy ez bizony egy 2004-es modell. Ekkor azonban nyílt a szerviz ajtaja és egy hölgy lépett be, aki a probléma észlelésekor azonnal határozott hangon kijelentette, van ilyen fedő a másik raktárban. A munkafelvevő még ekkor sem biztatott határozottan, de megígérte, bármi is a válasz, jelentkezik. Aztán másnap reggel kaptam az sms-t, hogy mehetek a tetőért. Halleluja.

Tehát elmentem a fedőért és a hölgy két tetőt rakott elém, egyet a darálóra, egyet a turmixra. Gondoltam, megveszem mindkettőt, ha már idehozták, de azért félve kérdeztem meg, hogy mennyibe is fog ez nekem fájni. Na ekkor dobtam egy hátast, mert a hölgy közölte: egy nagy köszönet a kolléganőjének. Hát így lett az őskövületnek két új fedele, nekem meg jó napom. S hogy mi az eset tanulsága? Hát az olcsójánoskodásnak is megvannak a maga hátulütői, még akkor is, ha ez most jó véget ért.

P.S. Egyébként ez a szerviz már máskor is okozott jó napot, nevesül amikor a kenyérsütőmet vittem javíttatni, elvállalták a másik, Kenwood típusút is, amivel nagy jót tettek velem, mert ahhoz szakszervizt kb. a kurta malacon is túl találtam volna, ha egyáltalán.