Tegnap átvettem a kunyhó kulcsait és ott töltöttem az első éjszakát. Meg voltam róla győződve, hogy ez az utolsó is lesz, mert olyan vihar kerekedett, amilyet még nem éltem át és minden bizonnyal elviszi a fejem fölül a házat. Nem elég, hogy szakadt az eső, de még olyan szél fújt órákon át, mintha eljött volna a végítélet. Süvített, tépte-csavargatta a fákat, szinte éreztem, hogy átfúj a házon is. Kinézni nem lehetett, nemcsak azért, mert kitépte volna a kezemből az ajtót, hanem mert közvilágítás nincs. Rettegve vártam a reggelt, hogy mi maradt a faházból és a kerti fákból. Az egyik alól este elvittem a kocsit, mert a szélfúvásban eléggé recsegett. A volt tulaj pedig a kapu előtt hagyott néhány kidobni valót, amiért nem tudtak azonnal eljönni. Meg voltam róla győződve, hogy reggelre a fa ketté lesz törve, a szemét pedig beteríti a környéket. Legnagyobb meglepetésemre semmi ilyen nem történt.
Hát így van ez, ha valaki szőlőhegyen lakik, bár ez a Kiskunságban más értelmet nyer. Ilyen az alföldi tanyasi szőlőhegy, természetesen földúttal és fúrt kúttal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése