Már sosem tudom meg

mi is volt ennek a szekrénynek a története.

Egy biztos, már legalább száz éve családunk tagja. Valamikor dédnagyanyámé volt, 1965-ös halála után pedig nagyanyámhoz került. Mivel ő is elhunyt 1992-ben és a háztartását felszámoltuk, anyukám elhozta magával a szekrényt, ez a kép is ott készült. De tavaly ő idősek otthonába költözött, a házat eladta, így a szekrény sorsa vagy a szeméttelep vagy a következő tulaj könyörülete lett volna. Bár helyem nincs, de ezt valahogy nem tudtam volna elviselni, így velem jött a nyaralóba. Nekiálltam felújítani, nem tudván, milyen nagy fába vágtam a fejszémet.

Először megpróbáltam megállapítani, milyen idős lehet. Ezernyi képet végignéztem a neten, kérdezgettem bútorfelújító csoportokban, de kb. arra jutottunk, hogy a múlt század húszas éveiből származhat. Sok olyat találtam, aminek az alja hasonlított, de azoknak felül üveges részük volt, ilyen polcosat nem leltem.

Na ekkor elkezdtem lekaparni róla a festéket, mert gyorsabbnak tűnt, mint kromofággal és a kora ellenére egy réteg volt rajta. Igaz, itt-ott találtam valami gyanús színt, de nem tudtam megállapítani, hogy festék vagy alapozó volt-e. Próbáltam csiszológéppel is, de az nem működött, a papír rögtön megtelt festékkel és nem győztem volna meg csiszoló papírral.

Az ajtók kivételével egész gyorsan haladtam, ott a díszes vájatok miatt nehézkes volt a dolog. Az ajtók kidolgozottnak tűntek, megvan az eredeti zár és kulcs is és még működik is. A fiókoknál kicsit elgondolkoztam, mert olyan fogantyúk vannak rajta, amikhez kulcs is tartozna, de itt nincs kifúrt lyuk nekik. A fiókcsúsztatók is elég gagyik.

Aztán fejre állítottam, hogy az alját is megnézzem, hát a lábak elől még elég jól néztek ki, de hátul csak néhány fadarab volt odaütve, mondván az úgysem látszik.

Az igazi feketeleves a polcos rész volt. Ekkor derült ki a csúf igazság. Különböző minőségű és szerintem használt lécekből, hullámos polcokból van szó szerint összeütve.

Ezeket levakarni borzalmas volt, a végén csiszoltam, mert egyszerűen nem akart a festék megmozdulni rajta. A vékony léceket kézzel kellett csiszolni, mert a géptől szétesett volna az egész. A polcok alja nem is volt lefestve, csak a legfelső. A fiókok oldala és belseje sem, mint ahogy a szekrény belül és a polc sem. Ma már ez egy kicsit furcsa, mivel a mai konyhaszekrények festett bútorlapból készülnek. Több havi vakarászás és csiszolás, egy csiszológép kinyírása után aztán abbahagytam és elkezdtem lefesteni. Vízbázisú zománcfestéket használtam, abból is mattot. Mivel még sosem dolgoztam ilyen anyaggal, jól meglepődtem, hogy a második réteg után is még mindig így nézett ki a szekrény. Nemcsak a javítótapasz, hanem az erezet is jól látszott.

Végül rákentem egy harmadik réteget is. Bár még mindig látszik az erezet, de a tapasztás már nem. Mivel ez egy nagyon régi darab, úgy gondoltam, ez a külső illik a korához. Az ajtók, a felső lap, a fiókok és a polcok zöld színt kaptak, mert a mostani berendezésemhez az eredetileg tervezett levendulakék nem illett volna. Mivel ma pont itt vannak a festők, felcipeltettem velük a pincéből és végre a helyére kerülhetett.

A belsejét, ahol nagyon szálkás vagy piszkos volt, lecsiszoltam, de meghagytam az eredeti festetlen formáját.

Aztán bepakoltam a cuccokat és most így néz ki:

Íme hát a titokzatos szekrényke, olyan, mint dédanyám volt. Sokszor elgondolkodtam rajta, milyen élete lehetett. Az elbeszélésekből tudom, hogy büszke asszony volt, a piacon, ahol zöldséget és gyümölcsöt árult, nem lehetett vele alkudni, nem adta olcsóbban az árut. Anyukámmal küldte a kosár szőlőt a doktoréknak, lelkére kötve, vigyázzon a szoknyájára, nehogy lesöpörje a szőlő hamvát. Dédnagyapám elesett az I. világháborúban, dédnagyanyám ott maradt 4 gyerekkel, a csizmadia műhellyel és a hatalmas gyümölcsös kerttel, ami a folyó túlsó oldalán volt, ma azt mondanánk, zártkert. Segítője, később társa dédnagyapám agglegény testvére lett. Lajos bácsi olyan gonddal nevelte a négy gyereket, mintha ő lenne az apjuk, ősztől tavaszig vitte a műhelyt, mert neki is ez volt a szakmája, tavasztól őszig hajnalban kiment a kertbe és este jött haza, hetente háromszor mentek a piacra árulni. Dédnagyanyám és Lajos bácsi osztoztak örömön-bánaton-pénzen-munkán-ágyon. Soha nem házasodtak össze, életük végéig magázódtak és nem törődtek vele, ha a városka a szájára vette őket. Dédnagymama, aki egyébként Eszter volt, szerette a citromot, főleg teába, az elsők között volt a városban, akinél lehetett kapni. Egyszer aztán rosszul lett, az orvos megállapította, hogy mérgezés. A citrom volt a bűnös, mert akkor még nem rozsdamentes volt az evőeszköz és a kanál egész nap a teában állt, amiből a citrom kioldott valamilyen fémet, ez mérgezte meg Eszter asszonyt. Gyerekkoromban sok időt töltöttem náluk, mert a kertben nagyszüleim segítettek nekik én pedig mindig mentem velük. Ma is eszembe jut néha, micsoda hatalmas családi megmozdulás volt a szüret. Korán reggel Jóska bácsi, aki az egyik menyének a testvére volt, kiállt a lovas kocsijával, amire egy csomó padot raktak fel. Az egész család felszállt rá és kimentünk a dűlőbe, mindenki fogott egy kosarat és egy sort, s addig csinálták, míg az utolsó fürt is bekerült a darálóba. Este aztán szokás szerint birkapörkölt volt bográcsban és fröccsel ittak áldomást a jó termésre. Azt hiszem, a hazautat én már anyukám ölében aludtam át. 

Emlékszem, ahogy Lajos bácsi oltja a gyümölcsfákat, vagy felveszi védőkabátját és kalapját, hátára kapja a permetezőt és megy a szőlőbe, aztán amikor elfáradt, mindig azt mondta: gyútsunk rá, pipáljunk. És úgy is tett. (Arra viszont nem emlékszem, hogy valaha is szódabikarbónával, ecettel vagy mosogatószerrel locsolt volna bármilyen növényt, sem ő, sem a szomszédok, ami ma nagy divat és a régi öregeknek tulajdonítják.) 

Arra is emlékszem, hogy nagyapám összeszíjazza a gyümölccsel tele kaskákat (ők így mondták), felrakja a biciklire, engem előre a kisülésbe és tekerünk haza. Mivel ez csak egy dűlő volt, egy helyen volt benne egy kis kanyar és utána már járda is, ott könnyebb volt menni a biciklivel, mint a földúton. Az egyik felhajtás nem sikerült jól, mi pedig kaskástól, körtéstől, krumplistól együtt beborultunk az árokba. Utána jó ideig megkértem nagyapám, hogy a kanyar előtt szálljon le és tolja a biciklit. Nagyapám piacnapokon felpakolta a mázsát és a kaskákat a talicskára, kitolta a piactérre. A talicska szolgált ülőke gyanánt dédnagyanyámnak. 11 óra körül mindig kiment megnézni, mert addigra már dédanyám eladta a portékát. Utána összeszedte az üres kaskákat, vissza a talicskára és irány haza. Eszter asszony halála után a kert is semmivé lett, jó pár évvel később megpróbáltam megkeresni, de addigra beépítették az egészet és meg sem találtam a helyét.

Így hát szekrényke, csak te maradtál nekem, életem végéig együtt leszünk, de ami utánam jön, az bizonytalan és ködös, sajnos semmit sem ígérhetek.